Kultúra

Leonardo da Vinci és Sigmund Freud együtt menti meg az emberiséget

Mármint egy regényben. Keresd a Grált! Matiné.

Délután három óra volt, amikor beléptek a Montparnasse egyik eldugott utcácskájában megbúvó, Antiquaire pour livres rares nevű könyvesboltba. A bolt, vagy inkább boltocska egy nem több mint húsz négyzetméteres helyiségből állt, melynek egyik sarkában kovácsoltvas csigalépcső vezetett fel az emeletre. Hogy ott pontosan mit rejtegetett az öreg Toussaint, azzal kapcsolatban mindenki csak találgathatott, mert oda senkit nem engedett fel. Még a legközelebbi ismerőseinek is ezt mondta: „Gondoljátok azt, hogy a lépcső másik vége ajtó azon filozófiai igazság felé, mely szerint kizárólag az létezik, amit képesek vagyunk megtapasztalni. Tehát az emelet csak annak létezik, aki felmegy oda, de mivel rajtam kívül senki nem mehet fel, így senki más számára nem is létezik.”

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár. Hogy most nem is vasárnap van? Sebaj. Az év végéhez közeledve többet olvas az ember.

A Matiné eddigi termését itt találni.

A könyvesboltban a benne felhalmozott több száz éves könyvritkaságoknak köszönhetően olyan szag terjengett, mintha egy középkori könyvtárba került volna a látogató. És az érzés nem is járt messze a valóságtól, hiszen Arthur Toussaint neve a francia könyvgyűjtők és kereskedők között is egyet jelentett a különlegesnél is különlegesebbel. A robusztus polcok is meghajoltak a kizárólag első kiadású, vastag bőrkötésbe bújtatott ritkaságok alatt, melyek értéke külön-külön is kisebb vagyonnal ért fel.

Toussaint soha nem törekedett arra, hogy óriási gyűjtemény legyen a birtokában, de ha megjelent egy aukción, mindenki árgus szemmel figyelte, mely tételekre kezd licitálni, mert azok a könyvek – még ha addig szinte senki sem hallott róluk – hamarosan addigi értékük sokszorosáért cseréltek gazdát.

Senki nem tudta, hogy a közel hetvenéves öreg honnan szerzi megbízható információit, és ugyancsak megmagyarázhatatlan volt még a szakmabelieknek is, hogyan bukkan fel időről időre egy-egy eltűntnek hitt remekmű Toussaint éves katalógusában, hogy azután millió dollárokért találjon új gazdát. Sokan épp ezért kérdőjelezték meg könyveinek eredetiségét, de mivel szemrebbenés nélkül adta kölcsön a műveket a legmodernebb eredetiségvizsgálatokra, és ezek egyszer sem mutatták ki hamisítványnak még a nyomát sem, ezért egyre szaporodtak a minden valós alapot nélkülöző spekulációk és összeesküvés-elméletek a személyét illetően.

Többen tudni vélték, hogy az emeleten egy hatalmas teremben teljesen felszerelt nyomdaszoba kapott helyet, ahol saját maga készíti az újonnan előkerülő könyveket olyan professzionális eszköztárral, hogy valóban kimutathatatlan a hamisítás. Mások elkeseredettségükben azt kezdték terjeszteni, hogy az emeleten egy másik dimenzióba van átjáró, és azon keresztül érkeznek a páratlan ritkaságok. Akármi is az igazság, Arthur Toussaint nevét és üzletének címét mindenki ismerte, és amikor valaki olyan ritkaságot keresett, ami másnál nem volt fellelhető, akkor előbb-utóbb biztosan nála kötött ki.

Kazuma és Kita Kamiko egész nap boltról boltra járták a párizsi antikváriumokat, mígnem utolsó lehetőségként – több boltos javaslatára –, már kimerülten és reményvesztetten megérkeztek ide. Kita már órákkal ezelőtt feladta volna a kutatást, hogy a délutánt a Szajna-parti kávéházak valamelyikében töltse, de apja szemében meglátta annak az őrülethez hasonlítható megszállottságnak a csillogását, melyet kizárólag olyankor vélt felfedezni a hivatalosan régész, de leginkább modern kori kincskereső Kazuma arcán, amikor azzal a különleges, megmagyarázhatatlan érzékével – mint egy vadászkutya – nyomra bukkant, és nem tudta elengedni a szagot, míg célhoz nem ért. Így aztán Kita – szokása szerint – erőt vett magán, és lelkesedést színlelve rendíthetetlenül gyalogolt apja oldalán.

A boltban a hetven év körüli, görnyedt hátú férfi – Arthur Toussaint – fogadta őket, és miután végignézett rajtuk, arcán olyan fülig érő mosoly terült el, mint egy kisgyermekén, aki hosszas, már reménytelen keresgélés után végre megtalálta a kedvenc játékát. Az öreg – eltekintve gyermeki mosolyától – ránézésre maga is beleillett a polcokon lévő régiségek sorába, mert öltözete alapján akár egy XVII. században játszódó kosztümös filmből is előléphetett volna.

– Bonjour. Egy különleges könyvet keresünk, és azt az információt kaptuk, hogy ha valahol, akkor itt, önnél talán találhatunk belőle egy példányt – mondta Kazuma a házigazda felé fordulva.

Az öreg azonban szemmel láthatóan tudomást sem vett Kazumáról, és Kitához csoszogva úgy méregette a lányt, mint egy kiállított szobrot.

– Igen, lehetséges, nahát, nagyon érdekes – mormogta magában. – És milyen könyvet keres a kisasszony? – kérdezte továbbra is Kitától…

Kazuma Kamiko megköszörülte a torkát. Az elmúlt évek során rengeteg helyen jártak a lányával, és kezdte már megszokni, hogy az egzotikus szépségű Kita – aki a legszerencsésebb ötvözetet örökölte japán apja és amerikai anyja oldaláról is – egyre gyakrabban vonja magára a férfiak figyelmét. De arra azért nem számított, ami most történt, főleg egy rozzant öregember részéről.

– A kisasszony és az édesapja is a Rózsakeresztesek titkos szimbólumai című könyvet keresik, 1785-ből.

– Igen, igen, mindjárt gondoltam – mormogta rejtélyesen, mintegy magának az öreg, majd leemelt a polcról egy könyvet. Átadta Kazumának, aki azonnal belelapozott, mint aki konkrétan keres valamit.

– Ebből is hiányzik ugyanaz az oldal – mondta végül elkeseredetten, és az öreg felé fordította a nyitott könyvet. – Ilyen példányt találtunk már máshol is, de azt reméltem, önnél lesz egy teljes…

– Hát persze – válaszolta a boltos mosolyogva –, lássuk csak, lássuk… Hány éves is vagy te, lelkecském? – kérdezte ismét Kita felé fordulva.

– Ahhoz magának mi köze? – vágott vissza ellenségesen Kita, akinek nagyon kezdett elege lenni a vén, rókaképű antikvárius viselkedéséből.

– Jól van, jól van, nem ám azonnal leharapni egy kíváncsi öregember fejét… ha megijedek, azt sem tudom, mi merre van…

– Tizenhét éves a lányom, ha éppen tudni akarja – vágott közbe békülékenyebb hangon Kazuma, mert az volt az érzése, hogy csak akkor lesz bármi esélyük, ha válaszolnak a furcsa öregnek.

– És mennyit ér meg ez a könyv önöknek? – kérdezte, miközben elégedetten kuncogott magában.

– Egy hibátlan kiadásért akár 3000 dollárt is adok.

Az öreg hangosan felkacagott.

– Háromezret a Grálért?!

– Honnan veszi, hogy a Grált keressük?

– Aki arra a Basilius Valentinus-rajzra kíváncsi, az mind a Grált keresi… csak az a kérdés, hogy kész-e arra, hogy megtalálja… – mormogta, majd korát meghazudtolva, szélsebesen felment a csigalépcsőn, hogy aztán mindössze néhány másodperc múlva egy újabb könyvvel a kezében térjen vissza. – Így, ni – mondta, és Kita kezébe nyomta a könyvet.

– Én megtettem, amit tehettem.

– Mit mond?

– Milyen nap van ma?

– Szeptember elseje, de miért érdekes ez?

– Menjetek! Induljatok! Kevés az idő! – válaszolta az öreg, aki hirtelen idegesnek tűnt, és mielőtt bármit mondhattak volna, a könyvvel a kezükben szabályosan kilökdöste őket a boltból.

– Isten áldjon, Kita Kamiko! Járj sikerrel! – szólt utánuk, majd becsapta és bezárta a bolt ajtaját.

Kazuma kivette a könyvet a lánya kezéből, fellapozta, majd elégedetten sóhajtott.

– Ez az! Itt a kép! Menjünk gyorsan, mielőtt meggondolja magát!

– De honnan tudta a nevemet? – kérdezte még mindig értetlenkedve Kita, majd gyors léptekkel elindult apja után.

Arthur ezalatt – miután az emeleti ablakból elégedetten ellenőrizte, hogy látogatói kifordultak az utcából – nagyot sóhajtva leült kedvenc foteljébe, és kezébe vette az asztalán kiállított Leonardo-portrét.

– Hát, öreg barátom, mi megtettünk mindent, amit tehettünk. Az emberiség jövője most már ennek a kislánynak a kezében van…

*

– Képzeld, pont azt a szobát kaptam, ahol huszonkilenc éve Otto Rahn lakott, amikor idejött a Grál után kutatni. Ez jó jel, nem? – kérdezte Kita az apjától, miután bejelentkeztek a város főutcáján található kis szállodába.

– Háát, attól függ… megtalálta, amit keresett?

– Jaj, apa! Ne vedd már el a kedvem, mielőtt még hozzákezdünk, mert fogom magam és elmegyek túrázni, aztán barlangászhatsz egyedül…

– Szóval szerinted barlangászni jöttünk… Akkor gondolom, nem is érdekel a Basilius Valentinus-rajz, meg az sem, hogy mit tudunk belőle kihámozni…

– Ne csináld már! Párizsból idefelé, a fele úton azt a borzalmas rajzot bogarásztam…

– És jutottál valamire?

– Persze! Három csavargó jön látogatóba – miközben egy nyulat üldöznek – a perverz öregemberhez, aki a barlangban lakik. Enni nem kapnak, mert az öreg nem vágta le a tyúkot, amire egyszerre pályázik a sárkány és az oroszlán is. Fölöttük a várban lakik egy gonosz kis ember, aki úgy beállt a csodafőzettől, amit kotyvasztott, hogy azt hiszi, foglyul ejtette a Napot és a Holdat is, és most megpróbálja eltakarni egy fával, de nagy szarban van, mert a háza fölött, a sziklák tetején van egy kurva nagy országalma – amiről tévesen azt hiszi, hogy a Grál –, ami épp legurulni készül, hogy agyoncsapjon mindenkit… Most mi van?

Kazuma térdét csapkodva úgy kacagott ezen az értelmezésen, hogy a könnye is kicsordult.

– Ez csodálatos! El ne felejtsd, amit most mondtál, és ha majd elakadunk a keresésben, jusson eszedbe, mert lehet, hogy még jól jön.

– Te tényleg képes lettél volna 3000 dollárt kiadni ezért a könyvért?

– Még többet is. Gondolj csak bele, hogy egy-egy könyvritkaságért több millió dollárt is képesek fizetni múzeumok, vagy akár magángyűjtők is. És akkor csak „egyszerű” könyvekről beszélünk. Ez a könyv viszont – ha jól gondolkodom –, egy olyan térképet tartalmaz, mely elvezethet bennünket az egyik legfontosabb és senki által meg nem talált kincshez, a Grálhoz. Ez a Valentinus-illusztráció sokkal több, mint egyszerű alkimista agymenés.

– Jól van, nagyokos, akkor most mondd el te, mit gondolsz róla!

Kazuma leült az asztalhoz, felrakta a szemüvegét, majd kinyitotta a könyvet a megfelelő oldalon.

– A kép maga egy Basilius Valentinus néven ismert, tizenhatodik századi alkimista művének egyik illusztrációja, melyben Wolfram von Eschenbach német költő, trubadúr Parsifaljának központi témáját örökíti meg. A Parsi…

– Igen, tudom – vágott közbe Kita türelmetlenül –, a Parsifal a ti becsípődésetek, mert azt gondoljátok, hogy valamilyen titokzatos módon kódokat tartalmaz, amik elvezetnek a Grálhoz. Szerintem ez csak Wagner utolsó nagyszabású merénylete volt a zeneszerető emberek ellen…

– Ki az a „ti”, kivel helyeztél egy platformra?

– Hát Otto Rahn és te. Ő is pont ezen a gondolatmeneten át jutott el ide, ahol évekig kutatott, hogy azután végül ne találjon semmit. A náci haverjai meg jól tarkón baszták jutalmul…

– Helló, elfelejtetted kimosni a szádat ma reggel, már az előbb is akartam mondani. Folytassam, érdekel?

– Persze, csak ne kezdjünk mindig, mindent újra a kályhától, mert nem vagyok demens, és sosem érünk a végére…

– Tehát, ha feltételezzük, hogy a Parsifalnak valóban köze van a Grálhoz – azon is túl, hogy a szereplői és a helyszínei pontosan megfeleltethetők a katharok történetének végnapjaival –, akkor meg kellene találnunk az elrejtett útjelző táblákat. És itt jön a képbe Basilius Valentinus rajza.

– Na végre…

– Nahát, ezt észre sem vettem eddig, hogy valaki megjelölte a rajz egyes részeit… – Kazuma alaposabban tanulmányozni kezdte a könyvet, majd megállt az utolsó lapnál. – Azt hiszem, ennél pontosabban nem is trafálhattál volna bele a könyvünk történetébe. Ezt nézd meg, kinek az aláírása van itt!

– Otto Rahn? Ez ugyanaz az Otto Rahn?

– Gondolom, hiszen a dátum mellette 1932, amikor a Grált keresve pont itt járt. Ez azt jelenti, hogy megtaláltuk azt a könyvet, mely alapján Rahn is kutatott, és az ő jelzései lehetnek a rajzon is – mondta egyre lelkesebben Kazuma. – Viszont ennek fényében még kevésbé értem, miért adta ezt nekünk oda ingyen az a nagyon furcsa öreg…

– Ez egyre izgalmasabb. Most már biztos, hogy nem szabadulsz meg tőlem, itt fogok lihegni a nyakadba, amíg mindent meg nem tanítasz nekem… De most nem úszod meg, hogy elmondd, amit a képről gondolsz…

– Előrebocsátom, hogy a gondolatmenet elég nyakatekert, ahogy minden az, ami az alkimistákkal kapcsolatos. A Grál egyszerre fizikai entitás és a transzcendens tudat megnyilvánulása, és a képen az ehhez vezető ösvény egésze el van rejtve.

A „perverz öreg” – ahogy fogalmaztál – a Grál titkainak öreg és bölcs őrzője, a treverezenti remete, aki előtt a „három látogatóba érkező csavargó”, a mű három hős lovagja, Parsifal, Gawain és Feirifis áll.

A Grálhoz vezető ösvény spirál alakban megy felfelé a szakállas remete sziklabarlangja feletti, kis hegyre.

Egy nyúl szalad az ösvény felé, ami egyszerre alkimista szimbólum és a beavatatlanok gyorsan elröppenő gondolatainak jelképe is. Felhívja a figyelmet arra, hogy az úton folyamatos koncentrációra lesz szükség.

Egy kicsit feljebb a hegyoldalon hatalmas, kövér tyúk ül a tojásain, azt a melegséget és akaraterőt jelképezve, mely a képalkotó fantázia kifejlesztéséhez szükséges, ami által aztán a gondolatok oly anyagivá válnak, mint a megfogható tárgyak, és új, tiszta formát nyernek és állandóságot biztosítanak.

A szűk, felfelé tekergő ösvényen egy oroszlán állja el az utat. Az oroszlán az érzések birodalmának szimbóluma, vagyis együtt az érzéseké és az ellenérzéseké, valamint az élvezeteké és az undoré. Ezeket a Grál keresőjének teljesen uralnia, és a legszorosabb gyeplővel irányítania kell.

És csak ezt követően érkezik el az idő a lovag számára, hogy szembeszálljon a sárkánnyal és megölje azt. A sárkány a megzabolázatlan ösztönöknek, impulzusoknak és vágyaknak a jelképe.

A következő a legtitokzatosabb, legkülönösebb jelkép: az a szeméttartó, amelybe a Napot és a Holdat kidobták! Ez annak az embernek a lelkiállapotát mutatja meg, aki látszólag művelt ugyan, de még mindig a tudat háromdimenziós szeméttartójának, a mértékek, a számok és a súlyok világának a rabja.

A bánatos külsejű Napot és Holdat fogva tartó szeméttartó felett füstölgő kéményű, különös boszorkánykonyha található. A hegy legteteje közelében elhelyezett furcsa főzőhelyiség a szellem, a lélek és a test egymásba hatoló belső harmóniájának kialakulásához szükséges alkimista változásokat jelképezi.

A lovag ezekkel felfegyverkezve kelhet át a két világ között átívelő, a földit és a természetfelettit összekötő hídon. A Grál keresésének ebben a stádiumában a lovagnak alaposan meg kell ismernie önmagát. A jelöltnek uralnia kell az érzéseit és az akaratát, és azonnal különbséget kell tennie az erkölcsileg valóságos és hamis, valamint az örök és a mulandó között. És mindenekfelett értékelnie kell Istentől kapott, szellemi szabadságra való képességét.

– Ez nagyon királyul hangzik, de igazából egy árva szó nem sok, annyit sem értettem belőle.

– Nem baj, nem is fontos, a lényeg az, hogy képesek leszünk majd használni valamire, ha ott vagyunk.

– Hol?

Végh Attila: Agora – Befejezetlen királyság

Ginko Kiadó, 2022

Ajánlott videó

Olvasói sztorik