Ukrajna büszkesége – Csinta Samu publicisztikája

CSINTA SAMUCSINTA SAMU
Vágólapra másolva!
2022.06.02. 23:15

A kérdésre eleve nem létezett jó válasz. Mármint arra, hogy mi legyen a világbajnoki pótselejtezőre jogosult ukrán labdarúgó-válogatott sorsa. Hogy a skótok elleni mérkőzést nem lehetett az eredeti, márciusi időpontban lejátszani, alapvetés volt, hiszen az orosz–ukrán háborúról akkoriban olyannyira nem tudhattunk semmit, hogy még abban is őszintén reménykedtünk, hogy hamarosan véget ér. Annak a változatnak is voltak támogatói, hogy az ukránok kapjanak zöldkártyát, mintegy háborús jóvátételként, aminek ugyan nem sok köze lenne a sportszerűséghez, de a méltányosság, egy megpróbáltatott nemzet iránti szolidaritás felül is írhatja a pályán hozott döntések kínálta racionalitást.

A gordiuszi csomót aztán maguk az ukránok vágták el, győzzön a jobbik a pályán, mondták, aminek hallatán a felszakadó megkönnyebbült sóhajok kisebb anticiklont okoztak. Így aztán a szomszédunkban zajló ijesztő események 97. napjánál tartott a számláló, amikor a glasgow-i Hampden Parkban összecsapott a két együttes, és ahogy azt a feszültséget az utolsó utáni pillanatig fenntartó krimiíró is szeretné, a tettes személyének azonosítására az utolsó oldalig, azaz vasárnap estig kell várnunk. Az ukránok ugyanis 3–1-re győztek, és Wales vendégeként vívhatják meg a mindent eldöntő csatát – bár tényleges háborús helyzetben az ember megpróbál kínosan vigyázni minden szinonimára és metaforára.

Az eredmény természetesen egyáltalán nem mellékes, hiszen mégiscsak a világ egyik legfontosabb sporteseményére vezető útról van szó. A békebeli erőviszonyokat figyelembe véve különösebb meglepetésről sem beszélhetünk, hiszen az ukrán futball a kontinens labdarúgása egyáltalán nem elhanyagolható erejének számít. Ebben az esetben akár a Fradi-himnuszban megfogalmazott tétel is alkalmazható lehetett volna, amely szerint mi akkor is győzünk, hogyha kikapunk. Azaz ha Ukrajna kikap, korántsem áll a feje tetejére a papírforma, és bármikor kéznél van a senki által nem kifogásolható enyhítő körülményegyüttes is: háború zajlik az országban. Bár a legjobbak külföldön futballoznak, és a hazai csapatok tehetősebbjei is a környező országokban igyekeznek készülni a következő sportmegpróbáltatásokra, azért a gondolataik azok körül járnak, akik otthon próbálnak életben maradni. Szóval az vesse rájuk az első követ, aki ilyenkor képes kizárólag a focira koncentrálni.

Természetesen győzelem esetén is érvényes ugyanaz az érvrendszer, csak épp pozitív előjellel. Lásd: vegytiszta hősiesség, ha ilyenkor bárki képes kizárólag a játékra koncentrálni. Glasgow-ban valami hasonló történhetett, az a mérkőzés valószínűleg történelmi aktusként foglalja majd el a helyét a sportág ukrajnai históriájában.

Hogy micsoda tudathasadásos állapotot volt képes előidézni a háborús futballhelyzet, arra nincs jobb példa, mint Graeme Souness reakciója. A Sky Sports tv-csatorna szakkommentátora, a korábbi Liverpool-legenda valahogy így fogalmazott a meccs előtt: „Életem legfurcsább érzésével küzdök. Skót vagyok, a skót válogatott egykori kapitánya, és mint ilyen mindig elkeseredetten küzdöttem Skócia győzelméért. Most viszont... Ami azonban Ukrajnában történik, elhalványítja a futballt. Ott valóban életről-halálról szólnak a küzdelmek.” Majd hozzátette: mindentől függetlenül a FIFA-nak meg kellene hívnia Ukrajna válogatottját a világbajnokságra

Személy szerint a skót játékosok lelkiállapotába is szívesen belekukkantottam volna, hiszen biztosan rájuk is hatott a találkozót megelőző hangulati hullámverés. Gondoljunk csak bele: volt skót válogatott futballisták jelentették be, hogy ezúttal az ellenfél győzelmének szurkolnak. Vajon mit mondhatott nekik Steve Clarke szövetségi kapitány az öltöző szent intimitásában, ahol néha az ellenfél fizikai megfélemlítésének parancsszava is egészen szalonképesen hangzik? Akármi is hangzott el, a mérkőzés képe mindkét oldalról teljes erőbedobást mutatott – a kiosztott öt sárga lap sem feltétlenül sörmeccshangulatról árulkodik –, és még az is elképzelhető, hogy csak bemagyaráztuk magunknak az ukránok nagyobb motivációját. A 79. percben szerzett szépítő gólját követően mindenesetre Callum McGregornak a társakat további ostromra buzdító mozdulatai egyáltalán nem tűntek művinek. Persze miért is ne így lett volna, hiszen egy világbajnoki részvétel minden játékos számára az ugródeszka ígéretét hordozza újabb szerződések és sikerek irányába – a közös sikeren túl.

Az ukrán győzelem természetesen a háború révén amúgy is a közbeszéd előterébe kerülő hazafias szólamokat is felerősítette. Volodimir Zelenszkij ukrán elnök szavai is egészen biztosan másként csengenek az ukrán füleknek, mint bárki másnak: „Olyan időket élünk, amelyek nem igényelnek túl sok szót. Csak büszkeséget. Köszönöm, fiúk! Kimentek. Harcoltak. Célt értek. Győztek. Harcolunk, tűrünk, győzünk. Mert ukránok vagyunk.”

A világ többnyire elítéli az ukrajnai orosz agressziót, miközben az elhatárolódás olyanokat is sújt, akiknek vajmi kevés közük lehet az egészhez. Egyszer talán majd arra is lesz akarat, energia és pénz, hogy felmérjék, hogyan élték meg páriává minősítésüket a majdnem mindenhonnan kitiltott orosz sportolók. És őszintén bízom benne, hogy be-, illetve visszafogadásukat hasonló empátiahullám övezi majd, mint ma a megtámadott ország sportolóit. A kirekesztett versenyzők egyelőre meglehetősen változó módon és színvonalon élik meg a helyzetüket. Van, aki vagdalkozik, árulónak kiáltja ki azokat a légiósokat, akik a háború kitörése után elhagyták oroszországi csapatukat. Mint például a Győrben is éveket töltő, idény közben a CSM Bucuresti-hez szerződő kézilabdaklasszist, Eduarda Amorimot, akinek kvázi megüzenték, hogy nem látnák szívesen az országban.

Az emberi természet és a háborús pszichózis persze nemcsak a bezártságban lévők lelkében okoz károkat, a Roland Garroson sem feltétlenül drukkolnak az oroszoknak. A második világháború még köztünk élő tanúi tudnák elmondani, milyen hosszú időbe telik betemetni azokat az árkokat, amelyeket a hasonló helyzetek keltette indulatok pillanatok alatt képesek ásni. Egy dologban azért lehet haszna a kirekesztésnek: mérséklődnek, talán helyükre is kerülnek az utóbbi időben a törvénytelenség határait messze kitoló orosz sportnagyhatalmi törekvések.

Vasárnap újabb izgalmak elé nézünk. Mert ha a skótok ellen még amolyan kísérleti fázisban is volt az ukrán „vb-projekt”, Walesben már Katarra nyitott ablakkal megy a meccs. Glasgow-ban háromezer ukrán, de legalábbis ukrán színekbe öltözött szurkoló – vajon honnan érkeztek? – örült a sárga-kékek góljainak, Cardiffban bizonyára ennél is többen lesznek. Megvallom, fogalmam sincs, kinek drukkoljak. A hangulati fősodor nyilván engem is kelet felé próbál tolni, de igyekszem ellenállni. És ebben nincs semmiféle ellenérzés – a walesiek sem állnak közelebb hozzám –, mindössze nem tudom eldönteni, melyik változat tenne jobbat a helyzet kezelésének. Mert ha Ukrajna győz, minden vitán felül ott a helye a világbajnoki mezőnyben. Ha viszont Wales, garantáltan újrakezdődik a „Zöldkártyát Ukrajnának” mozgalom, ami aligha segítené a normalizálódást, legfeljebb a mű- és álpacifistáknak jelentene sikerélményt. Vigaszágas futball-világbajnokságra még nem volt példa, és meggyőződésem, hogy egyelőre a

FIFA-nál sem dolgozták még ki valami hasonlónak a menetrendjét.

Bízzunk hát abban, hogy az élet mindent elrendez. Vagy Roman Jaremcsuk góljával, vagy az ukránok józanságának megmaradásával. Bármelyik változat is válna valóra, büszkék lehetnek rá az ukránok. És hátha novemberre a háború is befejeződik.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik