A tutyimutyi hajóskapitány egyszer csinál valami tököset, abból is mi lesz

2021. szeptember 18. – 21:30

A tutyimutyi hajóskapitány egyszer csinál valami tököset, abból is mi lesz
Lea Seydoux és Gijs Naber az A feleségem története című filmben – Fotó: Csata Hanna / Mozinet

Másolás

Vágólapra másolva

A hajó kigyulladt. A Marietta fedélzetén Störr kapitány (Gijs Naber) pedig vár. A deszkák gyengék, a fedélzet felforrósodott, de arra kéri a legénységet, hogy teljes gőzzel menjenek tovább előre. Az első tiszt nem érti a kapitányt, de Störr abban reménykedik, hogy hamarosan esni fog az eső, és eloltja a tüzet. Az eső viszont nem jön, a hajó pedig már lángoló fedélzettel imbolyog a tengeren. Störr az óráját nézi, rosszul van, elhányja magát, messze mindenkitől. Aztán tényleg elered az eső, a tűz elalszik, a hajó kihűl. Tapasztalat? Tudás? Irtó nagy mázli? Nehéz megmondani.

Ennél jobban nem is lehetne jellemezni Jakob Störr karakterét, A feleségem története főszereplőjét, aki úgy éli az életét, mint egy kigyulladt hajó, amely az esőért rimánkodik. Hiába olyan a címe Enyedi Ildikó új filmjének, mintha egy nőről szólna, valójában a férj van végig a középpontban: egy férfi, aki szinte mindenre alkalmatlan, és aki egyszer életében hoz egy vagány döntést, és a maradék két és fél órában közösen issza meg ennek a levét a nézővel. Störr látszólag olyan karakter, aki nemhogy citromba harapott, hanem az egész feje egy citrom, amibe mások harapnak: egy nyúzott koponya, amin nem látszik se élvezet, se düh, se különösebb izgatottság, még akkor sem, amikor kemény döntéseket hoz. Nehéz hozzászokni, ami szép kihívás Enyeditől, hiszen az ő arcát nézzük az egész filmben.

A feleségem története Füst Milán regényének feldolgozása, más alcímmel, évtizedes munkával. Enyedi már a nyolcvanas évektől kezdte szerette volna megfilmesíteni, de lehetősége igazán a Testről és lélekről sikerei (berlini fődíj, Oscar-jelölés) után volt csak hozzá. Először nem biztos, hogy világos, miért éppen ez a történet foglalkoztatta évtizedeken keresztül, és a film végén sem vagyok biztos benne, hogy közelebb kerültem a megoldáshoz, de azt egyáltalán nem lehet bánni, hogy elkészítette. A feleségem története ugyanis csodás szétboncolása a férfiasságnak, a nőkkel szembeni totális értetlenségnek, és annak, hogy vannak olyan emberek, akik próbálnak valahogy élni, mert úgy kell, de csak nagyon sok bénázás után jönnek rá, hogyan is kellene nekik. Lehet, hogy száz évvel ezelőtt, elegáns kravátliban meg kalapban teszik ezt a macskaköves Párizs és Hamburg utcáin, de nem úgy, hogy ne értsünk mindent belőle.

Störr kapitány nem egy hősszerelmes, nem egy becsületes férfi, hanem egy minden téren alkalmatlan figura, aki életében egyszer húz egy merészet. Miután hasfájásra panaszkodik a szakácsának, az azt javasolja, hogy házasodjon meg, mert az majd segít. Störr pedig egy kávézóban megfogadja, hogy az első nőt, aki belép, el fogja venni. Az első nő Lizzy (Léa Seydoux), akinek pont kapóra jön, hogy van egy ilyen stramm úriember az asztalánál, és belemegy a játékba. Aztán a házasságba. Aztán a nászéjszakába. Aztán többévnyi együttlétbe.

Störr egy szerencsétlen, szinte kiismerhetetlen figura, de Enyedi a forgatókönyvével és a rendezésével is próbál kulcsokat adni hozzá. A legbeszédesebb talán az, ahogy mindig vágyakozva néz más vízi járművek után, még akkor is, amikor éppen egy csónakon ül. Nem a nők érdeklik, hanem a hajók, amik valahova máshova mennek. A hajós jelenetekben pedig van valami vonzó, azúrkék nyugalom, szimmetria, minden kedvesebb, napfényesebb, mint a zsúfolt, koszos városban.

Seydoux,, Gaber és Louis Garrel – Fotó: Csata Hanna / Mozinet
Seydoux,, Gaber és Louis Garrel – Fotó: Csata Hanna / Mozinet

A feleségem története első felében meglepően sokat bámulja a saját legénységét úgy, hogy semmi interakció nincs közöttük: csak nézi a férfiakat, akik néha meztelenül slagolják egymást, néha kieveznek a partra. Egyszer megy le a hajó gyomrába, és hát kérdés, hogy észreveszi-e azt, hogy az egyik matróz a maszturbálást hagyja abba miatta, másik kettő meg a pornóújságot dugdossa előle. Störr valahogy próbál ezek felett állni, de pontosan tudja, hogy meg kell felelnie bizonyos társadalmi szokásoknak. Meg hát mi van akkor, ha a hasa is jobban lesz, ha van egy felesége.

A hasáról aztán nincs több szó, de Störr életét felőrli az, ahogy a feleségével foglalkozik. Lizzy egy rejtélyes asszony, akit Seydoux úgy játszik, hogy minden egyes gesztusát lehet máshogyan is érteni. Lehet, hogy megcsalja az urát, lehet, hogy nem. Lehet, hogy csak bevásárolni jár, lehet, hogy hetyegni. Feltételezem, hogy a hangsúlyozása is rájátszhat erre a kettősségre, de a magyar közönségnek a filmet szinkronosan mutatják be. A cannes-i premier után a legnagyobb kritika Enyedi filmjével szemben a szereplők európai akcentusos angolja volt, ezt a magyar szinkron kilapítja, és van egy sejtésem, hogy előnyére válik, hogy mindenki nagyon nagy részben ugyanazt a nyelvet beszéli. Seydoux szinkronhangja Kurta Niké, Naberé pedig Hajduk Károly, és előáll az a furcsa helyzet egy adott ponton, hogy Hajduk hangja a testével beszélget, amikor a magyar színész egy epizódszerepben felbukkan. Érdekes elképzelni a filmet úgy, hogy a két magyar szinkronhang játssza a főszerepeket. Nem vagyok biztos, hogy a végeredmény jobb lenne.

Enyedi ugyanis ezt az egyébként érdekfeszítő, főleg belső vívódásokban lejátszódó sztorit elsüllyeszti a külsőségekben: a Volt egyszer egy Hollywood fullasztóan részletgazdag világa juthat eszünkbe, csak éppen pár évtizedről korábbról, amikor minden plakát, szék, tintatartó, ékszer, gyufásdoboz már önmagában hű reprodukciója a kornak, de amikor egy utcán kinézünk, és próbáljuk lelesni, hol ér véget ez a kor, nem találjuk a határokat. A folytonos cigarettázás, a makulátlan tengerészruhák, a korabeli képeslapokat idéző tengerparti képek (az operatőr Rév Marcell volt) mind el tudnak andalítani már önmagukban is, mintha egy különösen részletgazdag Poirot-részt néznénk, ahol még jóval a gyilkosság előtt járunk, és csak élvezzük a környezetet.

Fotó: Csata Hanna / Mozinet
Fotó: Csata Hanna / Mozinet

Ez az andalítás az ember türelmét is bőven igénybe veszi, majdnem három órában A feleségem története egy óriási dagasztásnak tűnik, amiből csak néha lehet felocsúdni. Ilyen a néha felbukkanó, potenciális csábító Dedin (Louis Garrel) figurája, aki talán Lizzyvel tervez valamit, talán nem, mindenesetre már a pofázmánya alapján is gyanús. Vagy ilyen az, amikor kiszabadulunk egy kicsit Störr arcából, és kívülállók szólalnak meg a filmben: egy magánnyomozó, egy orvos, vagy éppen egy addig soha nem látott asztaltársaság töri meg a monotonitást.

A monotonitás egyébként önmagában nem rossz, de van hátulütője is bőven. Főleg akkor, amikor egyértelmű lesz, hogy A feleségem története arról szól, mi történik az emberekkel belül, és hogy nem tudhatjuk meg, éppen mi zajlik ugyanott valaki másban. A filmnek nincsen kirobbanó stílusa, Rév Marcell kamerája nem mocorog sokat, a cselekmény nagy része beszélgetésekből és néma tekintetekből áll. A legemlékezetesebb kép pont egy ilyen néma tekintet, ahol Lizzy, Störr és Dedin egymás mellett ülnek egy koncertteremben, és a kamera óvatosan bejárja mindhármójukat: Lizzyt lenyűgözi a zene, Störr síkideg, Dedin pedig elvan magában – és mindezt csak az arcukról lehet leolvasni.

A stílus egy dolog, de a tartalom is ugyanannyira fontos, és ha sikerül belőni A feleségem története frekvenciáját, akkor majdnem egy olyan kegyetlenül szenvtelen kálváriát nézhetünk végig, mint például a Tágra zárt szemekben, ahol Tom Cruise karaktere szinte belehülyül abba, hogy a felesége őszintén elmondja, mit gondol róla. Itt Störr kapitány attól kap agyvérzést, hogy azt hiszi, a felesége sose mond őszintén el semmit. Csak azt hiszi, de ki tudja, mi az igazság. És az igazság kiderítésére megpróbál minden tőle telhetőt, ami általában kimerül abban, hogy agyban kombinál. Mert amikor a tettekre van szükség, akkor rendre alulmúl: a nászéjszakán nagy arccal kihívja vetkőzős pókerre a friss feleségét, aztán nem sokkal később már pucéran üldögél a saját nappalijában. Egy adott ponton elhagyja a száját, hogy még meghalni is képtelen.

A feleségem története közben azt gondolhatjuk, hogy a film véget érni is képtelen. De ha ráéreztünk a mondanivalójára, akkor érteni fogjuk, miért úgy és oda jut el.

A feleségem története szeptember 23-tól látható a magyar mozikban.

Kedvenceink
Partnereinktől
Kövess minket Facebookon is!