Drogosokat segítő erőszakmentes programnak indult, de magánhadsereggel védett szekta lett belőle
Charles Edwin Dederich nem hitt abban, hogy a gyógyszerek vagy a szakemberek elegendők ahhoz, hogy az alkohol- és a drogfüggők meggyógyuljanak. Megalkotta saját programját, a Synanont, de aztán egyre távolabb került eredeti céljától, ami tragikus bukáshoz vezetett.
Az ember társas lény, fontos számára a közösség, hogy úgy érezze, tartozik valahová. Ezt sajnos fel is lehet használni ellene, főleg, ha valaki kellően karizmatikus, és jól tud másokat manipulálni. Az elmúlt években számtalan dokumentumfilm, illetve sorozat készült különböző szektákról vagy szektaszerűen működő csoportokról.
Ugyan sokan hajlamosak azt gondolni, hogy a veszély elmúlt, régen magunk mögött tudtuk azokat az évtizedeket, amikor – kicsit túlozva – gombamód szaporodtak az ilyen közösségek, amikor valósnak tűnő, mégis hamis ígéretekkel sebezhető embereket tudtak magukhoz láncolni, őket szörnyű megpróbáltatásoknak kitenni vagy éppen ijesztő és morálisan megkérdőjelezhető, olykor törvénybe ütköző dolgokra rávenni.
Ez azonban nem igaz, most is vannak ilyen csoportok, amelyeknek nem kell, hogy tagjai legyünk, mégis megmozgatják a fantáziánkat, és akarjuk látni a születésüket, a bukásukat – és úgy általában a működésüket – bemutató történeteket. Rory Kennedy dokumentumfilmes szerint erre egyszerű a magyarázat, bizonytalan időket élünk, úgy érezzük, hogy nem mi irányítunk, félünk attól, hogy mit hoz a jövő, és ilyenkor természetes, hogy a rendszeren kívül (is) keresünk válaszokat.
Néhány hónappal ezelőtt, a januárban megrendezett Sundance Filmfesztiválon mutatták be Kennedy és alkotótársai négyrészes dokumentumsorozatát, amely már a MAX (korábban HBO Max) kínálatában is elérhető. A Synanon tündöklése és bukása: terápiából szekta? (eredeti címén The Synanon Fix – Did The Cure Become a Cult?) azt mutatja be,
hogyan lett egy alkohol- és drogfüggők számára létrehozott terápiás közösségből, amely megvetette az erőszakot, egy olyan csoportosulás, amelynek tagjai közül többet gyilkossági kísérlet miatt citáltak bíróság elé, és amely saját harci alakulatot működtetett, illetve komoly fegyverarzenállal rendelkezett.
Az 1913-ban született Charles Edwin Dederich négyéves volt, amikor édesapja, aki alkoholista volt, meghalt egy autóbalesetben, később a testvérét is elveszítette, édesanyja pedig hozzáment egy férfihoz, akivel a fiúnak nem volt jó viszonya. Dederich már a középiskolában is erősen ivott, káros szenvedélye miatt abba kellett hagynia az egyetemet, később pedig az állása és két házassága ment rá az italra. Negyvenhárom éves volt, amikor csatlakozott az Anonim Alkoholistákhoz.
Mivel úgy látta, sorstársainak szükségük lenne egy újfajta megközelítésre, a kaliforniai Santa Monicában, nem éppen bizalomgerjesztő lakásában elindította saját programját, amely először a Tender Love Care nevet viselte, majd Synanonként működött. Az Egyesült Államokban ekkor nemcsak az alkoholfüggőség szedte az áldozatait, sokan voltak a heroin rabjai, és Chuck szívesen látta őket is. Aki vállalta, hogy beköltözik, annak vállalnia kellett a szárazelvonással járó kellemetlenségeket, és hogy az egyetlen káros szenvedély, amelyek hódolhat, az a dohányzás.
„A bűnözés hülyeség, a kábítószerek használata is hülyeség. A Synanon a hülyeségtől való függőségből próbálja kigyógyítani az embereket” – fogalmazott egyszer az alapító. Bár – ahogyan írtuk is – eleinte az erőszak minden formája tiltott volt, a módszernek fontos eleme volt az ún. Játék (The Game). Ezt egyfajta konfrontatív csoportterápiának kell elképzelni: az emberek leültek egymással szemben, és mindenféle gátlás, korlátok nélkül szabadon, olykor üvöltözve, csúnya szavakat használva elmondták a véleményüket egymásról, majd a Játék végén megölelték egymást, hogy lekerekítsék a konfliktust.
Ha a kívülálló számára ez ijesztőnek is tűnhet, a sorozatban is megszólalnak olyanok, akik igazolják, a módszer (amit támadás terápiaként tartanak számon) működött, és a résztvevők között egymásrautaltságukban kialakult egy szoros közösség. Ugyan a férfi szeretett azzal dicsekedni, hogy a programja milyen sok emberen segített, valójában miután újra kiléptek az életbe, sokan visszaestek. Ekkor döntött úgy, hogy jobb, ha a hozzá betérők el sem hagyják a közösséget, mert csak így tudnak tiszták maradni.
A program forradalminak számított, egyre többen és többen csatlakoztak, egyre nagyobb híre ment, 1965-ben még egy film is készült róla Eartha Kitt szereplésével, és sok híresség látogatta meg a központjukat. A Synanon idővel kinőtte a helyet, ahonnan elindult, főleg, hogy a gyógyulni vágyó függők gyermekeit is befogadták. A társaság egy tengerparton lévő hotelbe költözött. Ugyan sokan nem nézték jó szemmel, hogy drog- és alkoholfüggők költöztek a környékre, ők kitartottak. Charles Dederich mellé közben egy igazi társ is szegődött: feleségül vette a program egyik résztvevőjét, az afroamerikai Betty Colemant, nem törődve azzal, hogy a társadalom jelentős része ekkor még nem támogatta a vegyes házasságokat.
De az idők változtak, egyre többen fordultak szembe a rendszerrel, dübörgött az ellenkultúra, és a Synanonhoz egyre több olyan ember csatlakozott, akik nem a függőségüket akarták leküzdeni, csak szimpatikusnak találták azt, amit a program képviselt, és úgy érezték, így ki tudnának szakadni a hagyományos elvárások, keretek terhe alól, végre megtalálták saját közösségüket. A régi tagok számára furcsa volt, hogy kívülállók érkeztek a közösségükbe, de valószínűleg ekkor még nem sejtették, milyen következményei lesznek annak, hogy a szervezetnek igazodnia kellett ahhoz, hogyan alakult Charles Dederich élete, hogyan változott az értékrendje.
A korábbi időkben az adományok és az ingyenmunkaerő révén sikerült komoly bevételre szert tenni, az új tagok révén pedig még több pénz folyt be, így a Synanon új telephelyeket is nyitott. 1974-ben, amikor a szervezet 1300 tagot számlált, már több mint 30 millió dolláros vagyonnal rendelkezett, és még egy benzinkútláncuk is volt, az adókedvezmények miatt pedig Dederich szerette volna, ha egyházként jegyzik őket.
Mindeközben a férfi egyre több – fogalmazzunk úgy – újítással kísérletezett: lett saját rádióállomásuk, hogy beszédeit, elmélkedéseit minden helyszínen sugározni tudják, így mindenhol, mindenkor ott volt, és – igazi Nagy Testvérként – sokkal nagyobb befolyással bírt a tagokra. Nyilván ez segített abban is, hogy amikor leszokott a dohányzásról, akkor minden tag számára kötelezővé tegye azt, hogy lerakja a cigarettát. Ez elsőre persze nem hangzik rosszul, ahogyan az sem, hogy egy életmódváltó programot is bevezettek. Akinek ez nem tetszett, aki nem akarta, hogy ennyire megszabják, mit tehet, és mit nem, az nyilván elmehetett.
És míg a felnőttek többé-kevésbé önként vállalták, hogy lenyíratják a hajukat, addig a gyereknél ez nem választás kérdése volt. Ahogyan az sem, hogy szüleiktől elválasztva, a közösség nevelje őket, vagy hogy náluk is bevezessék a Játékot, amit gyerekfejjel végigcsinálni nyilván nagyon más. Arról nem is beszélve, hogy egyes beszámolók szerint volt, akin testi erőszakot is alkalmaztak.
Idővel persze jöttek a hajmeresztőbb ötletek – Dederich egyszer csak már nem ellenezte annyira az erőszakot, a Synanonnak még saját fegyveres alakulata is lett, az ún. Birodalmi Tengerészgyalogság. Amikor az alapító megözvegyült, majd újra megházasodott, a tagokat is arra ösztönözte, hogy keressenek a szervezeten belül új párt maguknak, és még gyermekei házasságát is képes volt szétverni emiatt. Majd amikor úgy döntött, hogy a gyerekvállalásnak nincs értelme, újabb drasztikus lépések következtek. Voltak férfiak, akik vazektómián estek át, egy egykori tag pedig arról mesélt, a feleségéről pont akkor derült ki, hogy várandós, amikor a gyermektelenség lett kívánatos, így úgy döntöttek, megszakítják a terhességet.
Ugyan a közösség nem tudta, de a felesége betegsége, majd halála miatt Dederich újra inni kezdett, és a vég elkerülhetetlenül közelített. A sajtó és az igazságszolgáltatás is egyre aktívabban foglalkozott a szervezettel. A kegyelemdöfést az jelentette, amikor egy aggódó férj által megbízott ügyvéd, Paul Morantz beperelte őket, és nyertek. Aztán 1978 októberében Paul Morantz kivette a leveleit a postaládából, amikor egy csörgőkígyó megmarta.
Az állatot a Synanon elkötelezett tagjai tették oda. Kettejüket börtönbe zárták. Dederich sem úszta meg büntetés nélkül, de rossz egészségi állapota miatt nem kapott letöltendőt, helyette öt év próbaidőre ítélték, emellett 5000 dollár pénzbírságot szabtak ki rá. Ezt követően nem vehetett részt aktívan a Synanon irányításában.
A szervezet kritikusai, akiket alapítója egykor megpróbált megfélemlíteni, egyre hangosabbak lettek, a Synanon adómentességét hamarosan visszavonták, majd 1991-ben beszüntette működését. Charles Dederich 1997-ben, 83 éves korában halt meg egy kaliforniai kórházban.
Azok közül, akiken függőként segített a Synanon, sokan hálásak azért, hogy befogadták őket, volt, aki adott nekik még egy esélyt, míg azok, akiknek nem volt választásuk, akik gyerekként kerültek be a közösségbe, már inkább negatív véleményük van az ott töltött időről, és szinte csak traumatikus élményekről tudnak beszámolni. Különösen érdekes az, hogyan látja a Synanon történetét Chuck lánya, Jady Dederich, aki egy ponton kénytelen volt apja helyébe lépni.
Azt, hogy a Synanon szekta volt-e, vagy sem, talán mindenkinek magának kell eldöntenie, hiszen maguknak az alkotóknak is megoszlik erről a véleményük.
Mark Bailey szerint nem az, mert van valami véletlenszerűség abban, ahogyan Dederich és a Synanon sorsa alakult, azt ugyanis nem azzal a céllal hozta létre, hogy segítőből egyfajta diktátorrá váljon, és a terápiás program helyett egy félkatonai szervezetet irányítson. Míg Kennedy szerint az, hogy az emberek hajlandók voltak figyelmen kívül hagyni az erkölcsi iránytűjüket, hogy egy olyan úton haladjanak, amelyre nem lett volna szabad rálépniük, azt bizonyítja, hogy ez bizony egy szekta volt.
